„Ma a metrón az jutott eszembe, hogy vajon az emberek felfogják-e, mit jelent húsz évesen helyt állni ebben a rettenetes viharban, amikor ebben az életkorban éppen hogy a világ szépségét kellene befogadnunk, és ki kellene tárnunk a szívünket az embereknek?” Hélène Berr úgyszólván első perctől tisztában van vele, hogy történelmi időket él, és aggályos pontossággal jegyez fel minden említésre méltót, a megszállt Párizs hétköznapjait; azt a világot, amely fokról fokra merül az egyre áthatolhatatlanabb sötétségbe. A huszonéves lány 1942 kora nyarától 1944 kora tavaszáig dokumentálja érzéseit, élményeit, gondolatait. De a könyv nemcsak arról ad mesteri képet, hogyan ritkul meg egy nagypolgári család körül lassan a levegő, hanem arról is, mennyi lelkierő, méltóság, együttérzés, tudatosság, emberi tartás, bátorság, sőt, hősiesség volt ebben a törékeny diáklányban.
Az olvasó ezt a közel hatvan év múltán előkerült művet – a számos publikált visszaemlékezés közül – akaratlanul is Anne Frank naplójával állítja párhuzamba. Az írás személyessége és közvetlensége a Journal d'Hélène Berrt az egyik legkeresettebb könyvvé tette Franciaországban.
